A céhek tárgyi emlékei a Xántus János Múzeumban

A bevezetőben nem célunk bemutatni a céhek történetével, szervezetével, tárgyaikkal, szokásaikkal, műhelyeikkel, irataival foglalkozó nagy műveket, mert ezt már megtették elődeink. Ehelyett inkább arra vállalkozunk — ami e kötet szempontjából érdekes és fontos —, hogy bemutassuk a győri céhekkel foglalkozó irodalmat.

A céh csakúgy mint máshol, itt Győrben is az általában egyazon településen egyazon mesterséget űző kézművesek munka- és érdekvédelmi szervezete volt. Az inas-legény-mester hierarchiára épült, melyben minden tagnak megvolt a maga feladata. Így pl. a céhmester a szervezet ügyeit irányította, bírája volt a céh tagjainak, őrizte a céhládát, stb. Vagy a mívlátó vagy látómester a céhben előállított termékek milyenségére felügyelt.

A céhek működésének az alapját a céhszabályzatok határozták meg, melyek rendelkeztek a munkaidőről, felvételi és felmondási időről, a munkabérről, a létszámról, misehallgatási kötelezettségről és a katonai feladatokról. Emellett szabályozták — konkrét vagy általános előírásokkal — a termékek minőségét és mennyiségét is a szabadverseny megakadályozása végett. Pedig valójában a céhek között volt verseny, méghozzá a munka minőségében. A kereskedelem a belkereskedelemre szorítkozott, azaz a céh vásárokra, piacokra termelt, vagy éppen megrendelésre dolgozott. Természetesen szabályozták azt is, hogy hol, milyen körülmények között lehet kereskedni.

A győri céhek történetével kapcsolatos írások elsősorban a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok közleményének, az Arrabonának a lapjain olvashatóak. Ezeket végigtekintve megállapíthatjuk, hogy a legtöbbet az 1960-as években foglalkoztak a céhekkel, és az e tárgykörben írt tanulmányok száma napjainkra igen lecsökkent. A cikkek nagy része egy-egy céh történetét, vagy annak csak egy szeletét veszi nagyító alá, és kevés az összefoglaló, monografikus jellegű munka. A konkrét céhtörténeten kívül azonban még a várostörténeti művek is fontosak, hiszen a város gazdaságának és társadalmának vizsgálata során a céhek működése, változása és formálódása megkerülhetetlen.

A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere szerint Győr vármegye 15 helységében 82 szervezet működött. Ezek a következők voltak: bádogos, bognár, borbély, csizmadia, favágó, fazekas, festő, fuvaros, gombkötő, hajós, halász, harsinyakötő, kardkészítő, kádár, kesztyűkészítő, kékfestő, kovács, kötélverő, kőműves, lakatos, mészáros, molnár, ötvös, paszománykészítő, pék, posztókészítő, sárgarézműves, sörfőző, szabó, szakács, szíjgyártó, szűcs, szűrszabó, takács, taligás, tímár, varga. Emellett voltak vegyes céhek is, így: asztalos és puskaműves, cserepező és kövező, kőfaragó és kőműves, paplan- és zubbonykészítő, esztergályos és palackkészítő, bognár és kajár, valamint posztókészítő és takács.

Az előbb felsorolt iparágak közül nem működött mindegyik minden történelmi korszakban, de általánosságban el lehet mondani, hogy céhek — forrásaink szerint — Győrben a 14. századtól kezdve voltak jelen. Fejlődési lendületüknek egy időre a török szabott gátat, majd a török elűzése után újra megnőtt a szerepük.

A számos iparág jelenléte főként Győr központi fekvésének volt köszönhető, hiszen közel van Bécshez és Pozsonyhoz, valamint a szállításban és áruellátásban fontos szerepet játszó folyók fogják közre. Ez a kedvező földrajzi fekvés — a fejlődés és sokszínűség mellett — számos bonyolultságot is eredményezett a céhalakulásokban.

Egyrészt ezen a területen sok németajkú volt, akiknek egy része vagy beolvadt a magyarok közé — melyre igen kevés példát lehet látni, hiszen a céhmesterek nem szerették az idegeneket és főként a napóleoni háborúk után papíron harcoltak is ellenük —, vagy nagy számuk miatt előfordult, hogy saját céhet alapítottak. Erre jó példa a szíjgyártók vagy a takácsok céhe. Gecsényi azonban feltételezi, hogy sokszor nem attól függött, hogy magyar vagy német-e egy céh, hogy milyen származású tagjai voltak, hanem a munkavégzésre, munkafolyamatokra utalt. A céhszabályzatok sok esetben a hazai-idegen verseny kiküszöbölése végett pontosan rögzítették a tevékenységi köröket. Így számos esetben előfordult, hogy pl. a németek csak a városon belülre, a magyarok viszont a városon kívülre is kiterjeszthették működésüket.

A németek mellett más idegenek is megfordultak a városban, így érkeztek Csehországból, Sziléziából vagy éppen a Délvidékről, ők elsősorban a piac miatt jöttek. Idegeneknek számítottak még a más városokból migrációval idekerült lakosok is, akik Győr szabad királyi várossá válása után (1743) a jobb élet reményében próbáltak itt szerencsét. Így sokan érkeztek — többek között — Sopronból is. Az esetlegesen felmerülő problémák miatt meghatározták bizonyos céheknél, hogy milyen feltételeket kell teljesítenie ahhoz más város lakóinak, hogy győri céhtagok lehessenek.

Másrészről problémát jelentett, hogy Győr sokáig mezővárosi ranggal rendelkezett. Emiatt előfordult, hogy bizonyos céhek más városban működő anyacéh/főcéh alá voltak rendelve. Ezek voltak az ún. közös céhek, azaz különböző városok céhei egy másik — nagyobb — város alá tartoztak. Így pl. a győri réz- és aranyművesek közös céhben voltak a komáromi, az érsekújvári és az esztergomi céhekkel, főcéhük pedig Pozsonyban székelt. A céhalakulásoknál arról sem szabad megfeledkezni, hogy bizonyos mesterségek kézműveseinek nagy száma miatt gyakran egy szakmán belül több céh is működött, mint ahogy ez pl. a hajósmolnároknál is megfigyelhető.

A céhek életét statútumok — amelyeket korábban is érintőlegesen már említettünk — szabályozták. Ezeket a szabályokat a céhek kiváltságlevelekbe foglaltatták, és elsősorban a földesúr, Győr esetében a székeskáptalan, vagy a vár főkapitánya vagy — néha — az uralkodó erősítette meg. Pl. a szabók 1568-ban, a kovácsok 1610-ben, a süvegesek és kalaposok 1637-ben a káptalantól, a mészárosok 1581-ben és a német vargák 1582-ben Andreas Teuffel főkapitánytól, a paplan- és zubbonykészítők 1690-ben I. Lipóttól nyerték el a kiváltságaikat. Ezen szabályzatok egy részét a helyi gyakorlat hívta életre, de néhányszor előfordult az is, hogy más városok céheinek rendtartását vették át. Ez utóbbi esetre jó példa a mészárosok 1580-ban újra alakult céhe — melyre a török idején elpusztult iratok miatt volt szükség —, akik a káptalan és a városi tanács közvetítésével a pozsonyi rendtartást kérték el és használták fel. Ezek a privilégiumok tartalmazták, pl. hogy ki lehetett a céh tagja, hogyan kellett elkészíteni egy remeket, mik voltak a mesterek kötelességei, mekkora lehetett a legények és inasok száma, milyen módon kellett a legényeket fizetni, milyen céhbeli szokásokat kellett betartani és követni, stb. De azt is meghatározták ezek mellett, hogyan lehet valaki céhtag. A szabóknak pl. a következő esküt kellett tenniük: „Isten teged ugÿ szegellien, tellies Szent haromsagh, Boldogh Assoni es az en keresteni hitőm, hogÿ en, az Nemes Chenek mindenben igaz es hű leszek, iauatt, hasznat, es igassagatt igiekzem megh tartani, es oltalmazni, az mit az Cheben hallok, az ki az Chenek ellene uagion, azt ki nem mondom, az kit penigh kiuűl hallok, melÿ az Chenek igassaga ellen uolna tartozom megh mondani, es mindenben hitőm szerent engedelmes lenni: engem Isten ugÿ Szegellien tellies Szent haromsagh, es az en hitöm. Amen.”

A céhek szempontjából érdekes lehet az is, hogy ún. kalendás egyesületek is léteztek. Ezek a szervezetek különböző céhek fiatal céhmestereit fogták össze. Ilyen volt az 1523-ban Gosztonyi János győri püspök által megerősített szabó-, posztónyomó- és szűcslegények kalendás csoportja. Elnevezésük (kalenda) a hónap elejére és közepére utalt, ugyanis havonta kétszer ültek össze. A szervezet célja a vallásos kötelességek közös teljesítése, betegség esetén egymás segítése, és az egymás temetéséről való gondoskodás volt. Tiszteletbeli főnöküknek az atyamestert választották.

A győri céhek történetével kapcsolatos szakirodalom sokszínű és sokrétű, hiszen sokféle céhhel foglalkoztak a kutatók. Mucsi Józsefnét követve Czigány Béla egy egész cikksorozaton keresztül foglalkozott a hajósmolnárokkal, melyből teljes és pontos képet kaphatunk a céhben dolgozók feladatairól, tevékenységeikről, szerepükről Győr városában és környékén, valamint a malmok működéséről és a molnármesterekről. Domonkos Ottó munkássága során nemcsak győri, hanem soproni szervezettekkel is foglalkozott. A győriek közül a kesztyűsöket, takácsokat, szappanosokat mutatta be, valamint kiegészítette Timaffy Lászlót egy szíjgyártókkal kapcsolatos irat közlésével is. Domonkos ezek mellett összefoglaló jellegű munkáiban is utal győri céhekre, így a mézeskalácsosokra és a gyertyaöntőkre, valamint a festőcéhekre. Timaffy László a már említett szíjgyártók mellett a nyergesmesterekről, fémművesekről, késesekről és köszörűsökről is írt, Bedy Vince a fuvarosokkal, László Ferenc a mészárosokkal, egy díjnyertes pályamunka pedig a csizmadiacéhekkel is foglakozott. Perger Gyula egy mézesbábos 1721. évi hagyatékát, Vörös Károly egy borbélylegény napjait mutatta be.

A szükségletek kielégítése mellett művészi értékű alkotók is megjelennek a céhek között, így a gombkötők, órások, ötvösök, könyvkötők, ónöntők, bábosok.

Végül, de nem utolsó sorban nem feledkezhetünk el Bedy Vince Győr város XVI. és XVII. századi történetéről című első, a győri céheket átfogóan bemutató, monografikus jellegű munkájáról, mely kézirat formájában maradt fenn, de bizonyos részeit — Adalékok a győri ipar történetéhez címmel — a Győri Szemle lapjain megjelentették. A székeskáptalan iratait áttekintve a céhekre is figyelmet fordított, így írt a vas- és fémmunkásokról, a ruházkodási iparcikkek, piperecikkek, művészi értékű és dísztárgyak készítőiről, élelmiszer-előállítókról, szeszesitalok készítőiről, stb.

A kutatók, érdeklődők tehát számtalan igényes munkával találkozhatnak a győri céhekkel kapcsolatban, ezek azonban nem adnak egységes képet a győri céhek tárgyi kultúrájáról, melyre jelen kötet vállalkozik.

A Xántus János Múzeum céhes gyűjteményének alapját az egykori bencés gyűjtemény — később az alapító, Rómer Flóris nevét felvevő múzeum — darabjai képezik. A céhek megszűntekor, az ipartársulatok létrehozásának törvényi szabályozása idején Rómer nemcsak felfigyelt az akkoriban már „letűnt” korszak tárgyi emlékeinek fontosságára, hanem azok mielőbbi egybegyűjtését is szorgalmazta. A felhívás a Magyar Történelmi Társulat 1877. március 1-jén tartott ülésén hangzott el: „Érdekes lenne ezenfölűl megtudni, valjon bírunk e még a czéhek clenodiumaikkal: a czéh ládáival, pecsétjeikkel, kancsóikkal, poharaikkal, zászlóikkal, meghívó tábláikkal stb. és hogy ezek milyen időből valók, van-e művészi becsük ? ha pedig többé a czéhek vagy városok birtokában nincsenek, hová kerűltek ? stb. […] Mind ezeket az öregebb mesterektől kell megtudni; de hogy az iratokról, valamint a régi szokásokról is kellő feleleteket nyerjünk, szükséges, hogy ezen egész, nagy fontosságú ügyet a t. Történelmi Társulat védszárnyai alá helyezzük, kérvén annak t. választmányát: miszerint e czélra saját kebléből egy központi bizottságot kiküldeni méltóztassék, melynek föladata legyen, oda hatni, hogy a társulat vidéki tagjaival érintkezvén, minél több anyagot összegyűjtsön.” A felhívás után számos céh több fontos tárgyi emléke került be a Szent Benedek-rend régiségtárába, melyekről a főgimnáziumi értesítőkből szerezhetünk tudomást. Így pl.: 1877-ben kerültek a céhes gyűjteménybe a győri csizmadiacéh, a kádárcéh, a molnárcéh, a szűrszabócéh, stb. emlékei.

Az 1900-as évek elejétől a céhemlékek gyűjtését párhuzamosan folytatta a bencés gyűjtemény és a kialakulófélben lévő városi múzeum. Ennek köszönhetően egy-egy társulat (céh) dokumentumai, pecsétjei — sok esetben kisebb tárgyai — a városi levéltárba kerültek. Ugyanakkor más céhek „utódszervezetei” a teljes tárgyi anyaggal együtt az irattárat is a múzeumra hagyták. De több győri vonatkozású szórványemlék országos gyűjteményekbe is került. (pl. Iparművészeti Múzeum, Néprajzi Múzeum, stb.) A bencés gyűjtemény és a városi múzeum 1949-ben történt egyesítése során az azokban őrzött céhes emlékek összeolvadtak. A jelenlegi helyén kialakult gyűjteményt tovább gyarapították a kommunista diktatúra által felszámolt — céhemlékeket is őrző — testületek, egyesületek, társulatok.

Katalógusunk lehetőséget teremt arra, hogy a kötet olvasói betekintést nyerjenek a Győr városában évszázadokon át virágzó tárgyi kultúra emlékeibe. E tárgyak azonban nem csak kézműves kvalitásukkal őrzik a győri kézműipar régi fényét, hanem a céhek működésére vonatkozóan is kiváló forrásul szolgálnak.

 

Nemesné Matus Zsanett